A kabbalista életgyakorlatra alapvetően jellemző, hogy minden momentuma felér egy rituáléval, ekképpen misztikus jelentése van. Ez egy hihetetlenül erős koncentrációjú és teljes mértékben átélt életvitel megvalósítását eredményezi, amely abszolút hitet és feltétlen engedelmességet követel.

A kabbalista életmód a törvény szigorú betartásán alapul. A kabbalista tiszteletben tartja és elvekkel szabályozza a házasságot, nehogy tisztátalanná váljon, kiemelt hangsúlyt helyez a száj és a szív hallgatására, s a gondolatai tisztaságára.

A kabbalista gondolkodás alapvetése, hogy mindenütt Istennel találkozhatunk, mert a világ azonos Istennel. A felemelkedés végső célja pedig ebből logikusan kikövetkeztethető: az unio mystica, az Istennel való azonosulás.

A zsidó miszticizmusnak két szigorúan titkos részét különböztetik meg:

- Maaszi Brésit – ez a teremtéstörténettel foglalkozik, így Isten és a világ természetével foglalkozik.
- Maaszé Merkavá – Ezékiel próféta trónszekér-látomásával foglalkozik.

Mindkét esetben szigorú megkötései vannak az oktatásnak.

Most foglalkozzunk inkább a Kabbala megismerhetőbb részeivel!


A Kabbalának három főműve ismeretes:

Széfer Jecira/Sepher Jesirah (Az alkotás könyve), amelyet a legrégebbinek tartanak. Feltételezik róla, hogy a Maaszé Brésitből fejlődött ki.

Széfer Hazóhár, vagy röviden Zóhár (A ragyogás könyve), amely a Tóra és néhány bibliai könyv mitikus hangnemben megírt, misztikus magyarázata. A hagyomány szerint Simon bar Joháj (Yochai) írta az i.sz. 2. században. Ez vált a kabbalista hagyományok gerincévé.

Széfer Habahír (A világosság könyve), amelyet Jichák Szagí-Nehor, azaz a Nagyfényű (Vak) Izsák, Narbonne rabbija írt a 11. században.

A kabbala Istene három fátyol mögé rejtőzik. Sorrendben az ÉJN (semmi), az ÉJN SZOF vagy EN SOPH (végtelenség, változatlanság, örökkévalóság, amely nem függ semmitől) és az ÉJN SZOF ÓR (végtelen fény). Az EN SOPH a tiszta létezés, az ős idea gondolata, maga az ős egység.

Ha és amikor Isten megnyilvánul, akkor a 10 Szefiróton keresztül teszi. A Szefirót voltaképpen tíz isteni erő, vagyis tíz emanáció, amely az Életfát alkotja. Ezek a Szerfirák 22 lehetséges módon kapcsolódnak össze, amely 22 utat jelképez. A felemelkedésnek nevezett folyamat fokozatosan, életről életre valósul meg az Életfa egyes állomásain keresztül.

A Szefirót (egyes számban Szefira, Sephirah) héber szót sokféleképpen fordítják: számozások, nevek, erők, koronák, fények, állomások, tükrök, jelzők, attribútumok stb. Ebből következik, hogy megszámlálhatatlan megjelenési formájuk van a Szefirótnak. Úgy mesélik, hogy mindegyik Szefira önmagán belül teremt világokat, ily módon bontakoznak ki a végtelenségig az isteni, szent erők önmagukon belül.

Az istenség tíz alkotó ereje, ősideája, világideája vagy ősformája a következő az „egyezményes” kabbalista hagyományok szerint:

- Keter/Kether Eljon – jelentése: Korona vagy öncélú létezés, amely önmagával azonos
- Chokmah/Chochmak – jelentése: Bölcsesség
- Binah – jelentése: Megértés vagy Intelligencia
- Cheszed/Heszed – jelentése: Kegyelem
- Geburah – jelentése: Szigorúság vagy Igazságosság
- Tiferet/Tipheret – jelentése: Szépség vagy Fenség
- Netzah/Nezah – jelentése: Győzelem vagy Szilárdság
- Hod – jelentése: Dicsőség vagy Dicsőség
- Jeszod/Isod – jelentése: Alap
- Malkuth/Malchut – jelentése: Királyság, Világi Birodalom

A tíz Szefira és a 22 ösvény együttesen alkotja azt az elrendezést, amelyet Életfának neveznek. Amennyire egyszerűen hangzik ez a kijelentés, annyira bonyolult és annyi vitára ad okot a felosztása és az értelmezése.

A 16. században az izraeli Szafed számított a kabbala egyetemének. Isaac Luria rabbi számos változtatást eszközölt, amely radikális fordulatnak számított akkoriban.

Luria tanításait a 17. században a messiásnak nyilvánított Sabbatai Cevi vitte tovább, akit később a török hatóságok elfogtak és válaszút elé kényszerítettek: vagy megtagadja a judaizmust, vagy kivégzik. Ez nem kedvezett a kabbala renoméjának, igaz, megtörni sem tudta a gyakorlók lelkesedését.

Ami viszont valóban gyengíteni kezdte a kabbalának a zsidó vallásgyakorlatban betöltött hegemóniáját, az a 18. századi nyugat-európai zsidóság „megvilágosodás” (hászkálá) mozgalma volt. Ez utóbbi irányzat a mai napig világszerte elterjedt.

Az újkori kabbala egyik vezéregyénisége, Eliphas Lévi (1810-1875) filozófiájának centrumába helyezte a kabbalát és elsőként tárta fel az összefüggéseket az egyiptomi Tarot 22 nagy arkánuma és a héber ábécé 22 betűje között. Nem sokkal később az Arany Hajnal Hermetikus Rend által vált a nyugati világban alaptanná a kabbala dogmatikája.