Ezek után világos, hogy ez egy fontos kérdés. Szomorú, de ezt egy kicsit leegyszerűsítik, azt feltételezvén, hogy minden megoldás egy kaptafára megy. Ha ez olyan egyszerű volna, hogy csak egy válasz létezne rá, akkor senki sem alkalmazna kényszerítő eszközöket arra, hogy harmonikus családot hozzon össze.

A szigorú szülőknek kétes előnyei származnak abból, hogy képesek bizonyossággal megtervezni a szemléletmódjukat. Ha a gyermek nem viselkedik úgy, mint „x”, akkor majd jön az „y”, ahol „y” „időkérés”, vagy „szobafogság” vagy Isten őrizz egy „elfenekelés”. Bárhogy is, a tekintélyelvű eszközök alkalmazásának hosszú távú hatásai mostanára már jól meghonosodtak. Valószínűleg ezek az eszközök nem teszik bizalmasabbá és teljesebbé az olyan fiatalokkal való kapcsolatokat, akikről kiderülhet, hogy túlságosan szelídek és félősek ahhoz, hogy az életet válasszák, avagy az olyan fiatalok esetében, akik krónikusan lázadók és dacosak.

Igazából ahhoz, hogy a gyakorta neveletlenségnek nevezett jelenséggel foglalkozzunk, találékonyság és előre tervezés szükségeltetik. Ez az éppen aktuális helyzettől függ, és azt kérdezni, hogy mit csináljak elvileg, olyan, mintha arra kérdeznék rá, hogy mit fogok csinálni a keddig pókeréjszakán, ha abbahagyom a szerencsejátékot – mindenféle módon elsülhetnek a dolgok kedd éjszaka, és nincs feltétlenül két egyforma kedd.

Minden viselkedésmód egy stratégia arra, hogy bizonyos óhajok összetalálkozzanak, illetve arra, hogy megpróbáljunk valamit kapni a környezetünktől. Amennyiben ezt megértjük, akkor rájövünk arra, hogy a jó modell kialakítása (amikor gyakoroljuk is azt, amiről szónokolunk, beleértve a szükségleteink kifejezésre juttatását is érett módon) és a kapcsolatainkban található jó szándék megőrzése a megelőzés elsődleges predikátuma (olyan állítás, amely egy tulajdonságot rendel az alanyhoz).
Muszáj mindig törekednünk a tapasztalataink, az intelligenciánk és az empátiánk alkalmazására ahhoz, hogy megérthessük, mi motivál egy gyereket arra, hogy úgy viselkedjen, ahogy éppen viselkedik, majd ebből az álláspontból kiindulva együtt tudunk működni vele ahelyett, hogy valamit csinálnánk vele. Ahelyett, hogy a nyakába varrnánk a következményeket, amelyek megterhelhetik a kapcsolatunkban lévő jó akaratot, egy módszeres személetmód alkalmazása felszabadíthatja a dinamikus énjeinket ahelyett, hogy egyszerűen lefuttassuk az akció-reakció ok-okozatit programját. Mi meg szoktuk érteni a gyerekek szükségleteit és tenni szoktunk az események újbóli előfordulásának megakadályozásáért.

• Miért viselkednek úgy, ahogyan éppen? Mit szeretnének?

• Hogyan bántak velük a múltban, ami arra indíthatta őket, hogy ők ezt egy jó ötletnek tartsák? Ez az egyetlen módja annak, hogy közölni tudjanak valamit?

• Vannak-e olyan alternatív utak, amelyek kifejezhetik ugyanazokat a szándékokat, kívánalmakat, érzéseket vagy szükségleteket az irányunkba, illetve meg tudjuk-e tanítani azokat, avagy inkább javasoljuk azokat?

• Tudunk-e együtt érezni velük azért, hogy tudják, mi az ő oldalukon állunk és ők a mi oldalunkon akarjanak állni. Fel tudjuk-e ismerni az érzéseiket és tudunk-e olyan dolgokat mondani, mint „te bizonyára mérges vagy”, illetve „tudom, hogy csalódott vagy…”. Mindezt azért, hogy kimutassuk, hogy megértjük őket. Szánunk-e időt arra, hogy helyrehozzuk a köztünk lévő tömérdek jó szándékot azért, hogy együtt működhessünk és kölcsönösen előnyös megoldásokat találhassunk?

• Alaposan megbeszéltük a megoldásokat? Tudunk-e néhányat javasolni, avagy segíteni őket (a gyerekeket), hogy előhozakodjanak a saját elképzeléseikkel?

• Tárgyaljunk, egyeztessünk, beszéljük meg! Minél több gyakorlatra tesznek szert a gyerekek a problémamegoldás terén, annál inkább nő bennük a hatékonyság érzése, mivel kapcsolatba lépnek a saját önbecsülésükkel és kiművelik az érvelő és megvitató tehetségüket, amelyek egész életükben szolgálni fogják őket.

Mindig fontos, hogy megbeszéljük az incidenst utólagosan, amikor a dolgok már lecsillapodtak (ha szeretnénk, napokkal később) azért, hogy egyetértés születhessen arról, hogy hogyan bánjunk el harc nélkül a hasonló helyzetekkel a jövőben.

Jobb félni, mint megijedni, ezért mi igazából azt szeretnénk elérni, hogy szakadatlanul jobb kommunikációs formákra tanítsuk a gyerekeket ahelyett, hogy készenlétben állunk a veszekedésre, így ha és amennyiben a dolgok feszültté váltak, számíthatnak ezekre a készségekre, amelyeket már magukévá tettek, amikor nyugodt körülmények között gyakorolták. (Gondoljunk csak egy zongoraestre történő felkészülésre, amikor valószínűbb, hogy az utolsó pillanat idegeskedése miatt követhetünk el olyan hibákat, amiket már stressz-mentesen rengetegszer begyakoroltunk.)


Tedd fel magadnak a következő kérdéseket a gyermekeiddel kapcsolatban:

• Vajon tudják-e, hogyan fejezhetik ki a dolgokkal kapcsolatos érzéseiket? Pl.: „Apu, mérges vagyok, mert Edward összetörte a játéksárkányomat”, „Anyu, olyan boldog vagyok, hogy itthon vagy.”

• Képesek-e elkülöníteni egymástól a különféle erős, kellemetlen érzelmeket, mint amilyen a düh, a csalódottság, a felháborodottság, a zavarodottság, a féltékenység, a bűntudat, a szégyen vagy egy homályos köddé vegyítik össze ezeket?

• Világosan ki tudják fejezni a szükségleteiket? El tudják magyarázni, hogy mit miért szeretnének?

• Képesek-e kifejezni az egymással szemben álló gondolataikat, amikor kétértelműek/vegyes érzelműek? „Az egyik részem ezt akarja csinálni… de egy másik részem azt szeretné, mert…” Ez a tehetség egy remek predikátum ahhoz, hogy a különféle választások relatív értékeit megvitassuk.

• Tudnak-e érvelni? Például, amikor kifogyott az üzemanyag az autó motorjából, akkor az autó nem fog menni, de ez nem jelenti azt, hogyha amúgy az autó nem hajlandó menni, akkor nincs benne üzemanyag, hanem valami más oka lehet. Értik-e ezt a fajta logikát?

• Felismerik-e a többi ember érzéseit, gondolatait és szükségleteit?

• Együtt tudnak-e érezni mások érzéseivel, amikor azok kifejezésre jutnak? Rajtad múlik, hogy ennek a működését bemutasd.


Ha még csak néhány dolgot, vagy egyet sem csináltak ezekből, akkor talán elkezdhetnénk megtanítani nekik, hogy kezdjék el kifejezni magukat ilyen módokon és lépésről lépésre átvenni ezeket a lényeges készségeket példákon keresztül.
Tanítsd meg őket, hogyan kivitelezhetik ugyanazokat, mint amiket mi is csinálunk az érzelmeink kimutatásával, vagy azáltal, hogy például megkérdezzük tőlük, mire van szükségük: késztesd őket arra, hogy „ugye az egyik részed ezt akarja csinálni emiatt, míg a másik részed azt akarja amiatt”. Tanítsd őket a helyes érvelésre és arra, hogyan láthatják meg a logikai tévhiteket.

Azáltal, hogy kifejezzük a saját érzéseinket, gondolatainkat és szükségleteinket, azt is megtanítjuk nekik, hogy tudatosítsák mások belső környezetét, és együtt érezve velük, megtaníthatjuk nekik az együtt érzést.